Online, szöveg alapú szerepjáték


    Nymeria Tawarian

    Share
    avatar
    Nym

    Hozzászólások száma : 6
    Join date : 2016. Jun. 05.
    Age : 30

    Nymeria Tawarian

    Témanyitás by Nym on Vas. Jún. 12, 2016 1:28 pm

    Nymeria


    20 évvel ezelőtt születtem, egy viharos éjjelen. Édesanyámat nem ismertem, az életét adta az enyémért. Meghalt, amikor világra hozott. Édesapám egyedül nevelt. Biztos nehéz lehetett neki - a klánunk vezetése mellett -, mivel nem voltam az a kimondottan szófogadó gyermek, de soha nem panaszkodott. Mindig volt rám ideje. Anyámról is sokat mesélt, elmondta, hogy rendkívüli harcos volt, és igazán tehetséges alakváltó. Sok csatát megnyert, és rengeteg életet megmentett. De ami a legfontosabb nagyon várt engem. Én mindig is magamat hibáztattam a haláláért, s ez soha nem fog megváltozni, de apám nem. Ő nagyon szeretett engem.
    Körülbelül 5 éves lehettem, mikor a házunk melletti erdőből hazaérve egy farkaskölyköt adott nekem. Mosolyogva azt mondta, nőstény, s hogy rám emlékezteti. Kicsi volt és satnya, fehér bundája sáros, látszott rajta, hogy sokáig egyedül lehetett. De mikor a szemébe néztem, éreztem valamiféle kapcsolatot. Tudtam hogy Ő az enyém. Rhiennek neveztem el. Attól a naptól kezdve nem voltam egyedül. Olyan volt, mintha született volna egy testvérem. Nem állatként tekintettem rá.
    Gyermekkoromnak azonban hamar vége szakadt. Az alakváltókat már igen fiatalon próbáknak vetették alá. Ez alól én sem voltam kivétel. Nyomkövetés, tőrvetés, erdőismeret, minden amit egy vadásznak vagy egy harcosnak tudnia kell, hiszen emberi alakban is meg kell tudnunk védeni magunkat. Számtalan ellenféllel kellett megküzdenem, voltak köztük nálam idősebbek, nagyobbak, erősebbek is. Apám úgy tartotta, hogy gyenge ellenfelektől nem tanulhatok semmit. Elmesélte milyen lesz az első átváltozás. Mennyire fájdalmas, és mennyire kell összpontosítani. Mesélt róla neki milyen volt az első. Megnyugtatott hogy minden a legnagyobb rendben lesz, mert ő ott lesz velem és segít.
    Az edzések mellett az elménket is csiszolnunk kellett. Tanultunk más fajokról, a szokásaikról, az erősségeikről, gyengeségeikről, hogy hogyan harcolhatunk ellenük. Megismerkedtünk a történelmünkkel is. Ekkor hallottam először az esküről, mit a klán tett sok-sok évvel ezelőtt a közelben élő vámpírnak Morion Rantnak. Ez még az ősök idejében történt. A közelben tartózkodó másik alakváltó klán megtámadta a miénket, hogy megszerezze a területünket. Sokukat lemészárolták, az alfa is elesett a kíméletlen harcban. Akik megmaradtak – köztük az alfa várandós párjával – egy vámpírnak köszönhették életüket. Maga mellé vette őket. Óvta és tanította a halott vezér fiát,s mikor eljött az ideje felajánlotta segítségét hogy visszaszerezhessék otthonukat. Ennek fejében a falkánk hűséget fogadott neki, míg szüksége van ránk szolgáljuk őt és leendő „gyermekeit”. Mi vigyázunk rá mikor a nap az égen jár, s tápláljuk ha a szükség úgy kívánja. Az ifjú vezér olyan elsöprő győzelmet aratott, melyről a klánban legendák egész sora szól. Az első átváltozás után a szolgálat kötelező.
    Így teltek a napjaim, éveim tanítómestereim szigorú felügyelete alatt. Nem voltak alakváltó barátaim, nem éreztem úgy hogy szükségem lenne barátokra. Mégsem voltam magányos, hisz Rhien velem volt. Együtt barangoltuk be a házunk melletti erdőt, vadásztunk az ott élő állatokra. Ám aznap minden megváltozott.
    Van, hogy az ember érzi, mikor a sors kereke zökken egyet, amikor a talaj kicsúszik a lába alól. Minden megváltozik, s ő nem tehet semmit. Nekem az a nap pont ilyen volt. Visszagondolva nem tehettem volna semmit, nem történhetett másként.
    Szokásunkhoz híven az erdőben sétáltunk farkasom odúja felé - élelmet vittünk a kölyköknek -, amikor Rhien furcsán kezdett viselkedni. Nyugtalan lett, egyfolytában szimatolt, s végül futni kezdett. Még gyengécske, emberi testem alig tudta követni, de féltem lemaradni, hisz valami baj történt. Másként soha nem hagyott volna magamra. Mikor odaértem éppen 3 vadásszal harcolt. Azt nem tudtam hogy kerülhettek emberek a mi területünkre, főleg ilyen mélyen az erdőbe, de jelenleg nem is érdekelt. Míg farkasom az emberekkel viaskodott én kihoztam a kölyköket és biztonságos helyre vittem őket. Siettem, hátha tudok segíteni, de elkéstem. Rhien már élettelenül feküdt a kegyetlen barbárok előtt, miközben azok harsányan kacagtak, s gúnyolódtak hősies farkasomon. Azt latolgatták melyik városban, s mennyiért tudnák eladni gyönyörű hófehér bundáját. Nem hagyhattam, hogy elvigyék, hisz ő az én kedves testvérem, védelmezőm, barátom. Minden bátorságomra szükségem volt, de megtettem. Képesnek kellett lennem rá, hinnem kellett, hogy sikerül. Odaszaladtam hűséges barátom testéhez, s a szőrébe markolva összpontosítottam, nem hajtott semmi más csak a jéghideg düh, az akarat, hogy elpusztíthassam ezeket a lényeket. Visszatekintve óriási szerencsém volt, hisz nem voltam felkészülve. Persze elmondták mivel jár az átváltozás, de hallani róla és átélni két külön dolog. A fájdalom oly hevesen hasított a testembe hogy térdre estem. Egy pillanatig
    nem tudtam, mi történik velem, ez a kín megsemmisítő volt, szinte elviselhetetlen. De mint minden rossznak, ennek is vége lett. Egy darabig a földön feküdtem, kiélesedett érzékeimmel pásztázva a környezetet. A vadászok még nem láthattak ilyesmit, megzavarodva néztek rám. Ám engem nem érdekelt semmi, csak hogy elpusztíthassam őket. Rátámadtam arra amelyik a legközelebb volt és átharaptam a torkát borotvaéles fogaimmal. Ezután nem foglalkoztam vele, hagytam had vérezzen el. A második ellenfelem már számított a támadásra. Próbáltam ugyanúgy végezni vele, mint az előzővel, de jobban védekezett, s társa is segített neki, mígnem sikerült megsebesíteniük. Hosszú tőrükkel felhasították az oldalamat. Tehetetlenségemben elvonyítottam magam, sérüléseim ellenére próbáltam megölni őket, ám elfogyott a szerencsém. Sikerült beszorítaniuk, s mikor a végső csapásra emelték kardjukat, meghallották a morgást. 15-20 farkas vett körbe minket a hívásomra válaszolva. Az emberek megijedtek, félelmük csípős szaga terjengett a levegőben, miközben az alfa odasétált farkasom élettelen testéhez. Mikor felnézett ugyanazt a dühöt és vérszomjat láttam a szemében, amit én is éreztem. A falka egyszerre támadt rá a vadászokra, az egyiknek mégis sikerült elmenekülnie. Ő járt jobban. A másikat darabokra szaggatták. Diadalittas vonyításukat az én erőtlen hangom kísérte. Ezek után szétszéledtek, eltűntek a fák között, az árnyékban. Az alfa volt az utolsó. Mikor találkozott a tekintetünk megértettem, szövetségesre találtam. Egy lettem közülük. Ha hívnak válaszolok, ahogy ők tették. Zajt hallottam magam mellől. Odanéztem, s mikor visszapillantottam a farkas már eltűnt. Most hogy már mindennek vége volt nem tudtam mit tegyek. Próbáltam visszaváltozni, de nem sikerült. Az alkony pedig már beköszöntött. Tudtam ha nem érek vissza időben, apám keresni fog. Az árnyékok egyre hosszabbak lettek, s én még mindig nem bírtam megmozdulni. Elaludtam vagy eszméletemet vesztettem, fogalmam sem volt, de mikor kinyitottam a szemem már beesteledett, s én még mindig farkasbőrben voltam, habár már nem éreztem olyan rosszul magam.
    Felfokozott érzékeimmel, mintha lépéseket hallottam volna. Körülnéztem, amennyire tudtam, s egy sötét alakot pillantottam meg meglapulva a fák mögött. Rámorogtam, fogaimat kivillantva - melyeken még mindig éreztem ellenségeim vérét - figyelmeztettem, mutassa magát, különben baj lesz. Ő halkan beszélt hozzám, óvatosan közeledett. Megnyugtató volt hallgatni, nem éreztem belőle semmi fenyegetést. Újra megpróbáltam visszaváltozni, s ez alakalommal sikerült is.
    A fájdalom könnyeket csalt szemeimbe, de szerencsére nem voltak életveszélyesek a sérüléseim. Rám terítette a köpenyét és a karjába vett. Majd megkérdezte:
    - Te a Tawarian klán vezérének leánya vagy? - Csak bólintani volt erőm. - Az én nevem Servo Hatred.
    Azt mondta, ne aggódjak visszavisz apámhoz, s már futni is kezdett, oly sebesen hogy a környezetemből csak árnyakat láttam. Nekem több órába telt mire eljutottam eddig, Ő pillanatok alatt megtette ezt az utat. Servo Hatred. Rant mester „gyermeke”. Az éjszaka vándora, a rettegett fejvadász, kit félnek a klánban. Sok pletyka keringett róla a faluban, de most hogy láttam nem ijesztett meg a kinézete. Azt beszélték arrogáns és lekezelő, mindig a maga hasznát lesi. Úgy gondoltam, ez mind csak megtévesztés, hisz egy teremtmény sem lehet e földön velejéig gonosz, még egy vámpír sem. Szerencsére apámat otthon találtuk. Bementünk a házba és a "megmentőm" lefektetett az ágyamra. Még ki tudtam nyögni egy köszönömöt, mielőtt nyugtalan álomba merültem. Két napig nem tudtam magamról. Fel-fel ébredtem, próbáltam elmondani apámnak ami történt, hogy hozzák haza Rhient és a kölyköket.
    Nem emlékszem semmire, mikor végre felébredtem apám elmesélte, hogy elmentek a kölykökért és azok most a farkasoknál vannak, Rhient pedig az erdőben temették el. Ezzel a kezembe nyomott egy agyarat, s azt mondta tartsam meg és emlékezzek. Ezután említést tett a vámpír furcsa viselkedéséről, de magyarázatot nem talált rá. Mielőtt apám elhagyta a szobámat kijelentette, büszke rám. A szívem pedig majd megszakadt a boldogságtól.(Ekkor 12 éves voltam.)
    Ezek után az edzések még keményebbé váltak. Apám mellett néha Servo is részt vállalt tanításomból, ám mikor rákérdeztem miért segít nem válaszolt kérdésemre.
    Tanácsaival segített, viszont ha rossz hangulatában találtam és olyat tettem amivel felbosszantottam, kíméletlen megjegyzésekkel és megvetéssel reagált. Ilyenkor jobb volt nem szólni hozzá. Ha apám nem tudott elkísérni, Ő jött el velem vadászni. Együtt jártuk az éjszakát, de Servo csak elkísért, a vadászatban nem segített, hagyta hogy egyedül cserkésszem be a zsákmányt. Úgy tartotta, tapasztalás útján tanulhatom a legtöbbet.
    16. születésnapomon édesapám ajándékkal lepett meg. Nekem adta anyám két tőrét. Egy ezüst és egy acél tőrt, melyek markolata üvöltő farkast formázott, s a szemeket smaragdból rakták ki. Gyönyörű volt mind a kettő. Ez egy apa ajándéka volt a gyermeke számára, kire büszke lehet. A vezér ajándéka az én legnagyobb álmom volt. A szolgálat. Apám elmondta, hogy engem jelöltek ki Servo Hatred védelmére, ez egy életre szóló feladat, nem kaphatja meg rajtam kívül senki.
    A nyolc év alatt, amíg a felkészülésem tartott, rengeteg időt töltöttem Vele. Ezalatt kialakult közöttünk valamiféle tiszteletteljes barátság, elfogadás. Én voltam az egyetlen aki néha megláthatta emberségét, melyet mindenki elől titkolni akart. Ám engem nem tudott becsapni. A gúny, az arrogancia mögött megláthattam a valaha volt embert.
    Segített nekem, s még ma is segít. Már nyolc éve keressük a vadászt, aki azon az éjszakán megszökött. A hajsza során messzebb kellett utaznunk, mint eddig bármikor. Erdőkön és városokon át üldöztük, ám akár milyen kitartóan is kerestük, Mirlil városának sikátoraiban nyomát vesztettük.
    Kérdezősködtünk, ha kellett fizettünk az információkért, de senki nem tudott
    zsákmányunkról semmit. Ez volt az első sikertelen vadászatunk, s a kudarc lesújtott minket. Feladtuk a keresést, de ez inkább az én megérzésemnek köszönhető. Rossz előérzet kerített hatalmába. Nem tudtam, hogy miért, de minél előbb haza akartam indulni. A vissza vezető út még hosszabbnak tűnt, s mikor végre elértük területünk határára, tudtam már minden hiába. Későn érkeztünk. A házak romokban, mindenhol csak por és hamu. Holtak hevertek az utcákon, köztük gyermekek, nők idősek és fiatalok. Senkit nem kíméltek. Servo is elment, hogy megkeresse mesterét.
    Én apám házához siettem, valami csodában reménykedve rohantam ahogy a lábam bírta. A házunk még állt, de apám sehol. Átkutattam a ház környékét, de nem találtam. Megpróbáltam átváltozni, de túlságosan nyugtalan voltam, így csak részben sikerült. Apám szagát felismerve elkezdtem azt követni. Féltem, rettegtem a látványtól, ami majd fogadni fog, ha megtalálom, de nem tehettem mást, elindultam hogy megkeressem. Amikor megpillantottam elállt a lélegzetem, más nem élt volna túl ilyen rettenetes sérüléseket.
    - Tudtam hogy időben visszatérsz.
    - Időben, apám? Nem érkeztem időben. Mindenki halott. Ki tette?
    - Vérfarkasok. Nem tudom ki küldte őket, de köztük volt a vadász is, akit keresel. Ő vezethette ide őket. Még a mester sem tudott velük elbánni.
    - Rant mester?
    - Meghalt. Figyelj rám, gyermekem. Erős és okos vagy. Fogj össze vele, Servo Hatred, segíteni fog. Találjátok meg a bűnösöket és számoljatok le velük. Ezt a terhet helyezem a válladra. Ne hagyd megtorlatlanul e tettet. Fogd a fegyvereket, s menjetek. Hozzatok nekünk békét.
    Az utolsó szavakat már Servo is hallotta. Visszatért, s most ott állt mellettem. A harag, amit az arcán láttam semmivel nem volt kisebb az enyémnél. Tudtuk mit kell tennünk. Halotti máglyát építettünk hogy a holtak lelke megtérhessen őseikhez. Ott, a máglya mellett fogadalmat tettünk. Megfogadtuk egymásnak és a holtak szellemeinek, nem pihenünk, míg bosszút nem álltunk. Az éjszaka lecsap azokra, kik voltak oly ostobák hogy kihívták maguk ellen haragját. Sietnünk kellett, a nap már felkelőben volt. Összeszedtem a fegyvereket s egy közeli barlangban húztunk meg magunkat.
    Ennek már egy éve. Egy év, s csak morzsákat találtunk. De talán most, talán most minden megváltozik. Talán megtaláljuk végre a nyomot, mi elvezet a gyilkosokhoz.

      Pontos idő: Kedd Okt. 16, 2018 8:52 pm